Mújus utolsó hete van és túl vagyunk a felvételi időszakon. Immáron tapasztalatból is elmondhatom, hogy a jelenlegi oktatási rendszerben Magyarországon kifejezetten specifikusan kell készülni a középiskolai felvételire. Azt már mindenki könyvelje el magának, hogy ez jó vagy rossz. A részemről ez csak egy megállapítás.

Több iskolát is megjelöltünk – nagyjából 7-et-szám szerint és ezek közül végül egy alternatív iskolába nyertünk felvételt. Természetesen utólag nem bánjuk hiszen ez is tükrözi az életutunkat és azt a szellemiséget amiben jelenleg hiszünk és élünk.

Mindent összevetve azonban mégis azt gondolom, hogy nagyon le vannak terhelve a pályaválasztás előtt állók és ez nem feltétlenül készíti fel őket az életre. Legalább is nem csak erről kellene szólnia az életnek. A hajtásról a sémákról és arról, hogy mindenki megpróbálja egy formába passzírozni magát, rásadásul ugyanabba a formába. Pedig olyan kalssz, hogy ennyire különbözőek vagyunk.

Őszintén szólva először megriadtam attól, hogy nem vagyok kétségbeesve a sokak által kilátástalannak vélt helyzetünktől, aztán szépen lassan kezdtem felengedni és egy kicsit több szempontból megvizsgálni ezt a bizonyos továbbtanulást.

Emlékszem, hogy ilyen idős koromban nem voltam a legkevésbé sem biztos abban, hogy azt fogom csinálni felnőttként amit választok így végül az akkor engem foglalkoztató irányba mentem tovább. Majd később iskolát váltottam különböző okokból kifolyólag.

Tehát ezt az utat sem tartom kizártnak és elfogadhatatlannak ha a gyermekeimről van szó.

Nálunk annyi a szabály, hogy mindent átbeszélünk és közös célokat határozunk meg és igyekszünk összeállítani az ahhoz passzoló tervet.

A lényeg, hogy mindig legyen egy irány ami felé haladunk.

Így a tanév végén elmondhatom, hogy a kisebb magántanulónk is beérett és úgy tűnik megértette az itthon tanulás lényegét.

Mind a ketten szépen haladnak, nem látok számottevő lemaradást, annak ellenére, hogy ebben a félévben sem lettünk elhalmozva segédanyagokkal és időben átküldött támpontokkal. Tisztelet a kivételnek természetesen. Nem hiszek abban, hogy a jegyek tükrözik a tudásukat. A jegyek az iskolában elvárt adott tananyagban elért eredményüket tükrözik, de ez koránt sem keverendő össze a képességeikkel.

Mondok egy példát: Amikor gyermekek bejárósak voltak sokkal jobb jegyeket értek el. Viszont a kisebbiknek rendszeresen fájt a hasa és rengeteget sírt és rettegett a dolgozatoktól és a tanároktól. A nagyobbik is szinte folyamatosan beteg volt. Emlékszem a félévi hegedű vizsgán azért nem tudott részt venni, mert elment ugyan szegény, de a mosdóban töltötte a teljes vizsgát, mert éppen a sokadik vírusnak egy sokadik válfajával küzdött.

Amikor magántanulók voltak érdekes módon nem voltak betegek viszont  jóval rosszabb eredményeket értek el. Ami azért is érdekes számomra, mert óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy ha láthatóan készültek, hiszen minden könyvük és külön anygauk amit a tanároktól kaptak ki van töltve akkor hogyan lesznek a kiváló tanulókból hirtelen gyenge közepesek? Hogy hogy nem kapnak több esélyt a bizonyításra az egyetlen vizsgán kívül. Miért nem írhatnak házidolgozatot, olvasó naplót vagy felelhetnek szóban? A 21. században? Na mindegy is. Már túl vagyunk rajta.

Ez áthidalható probléma. A vizsgán azonban rendkívül következetesnek kell lenni és ezt a gyermeknek is meg kell tanulnia, hogy annyit kell tudnia amennyit követelményben támasztottak felé, se többet se kevesebbet és ha emiatt negatív elbírálás éri akkor utána választania kell, hogy akar e továbbra is az adott helyen korrigálni és beilleszkedni abba a rendszerbe vagy inkább próbálkozik máshol.

Merthogy a világ nagyon nagy ám! És tele van szép  helyekkel, érdekes emberekkel, klassz lehetőségekkel és gyönyörű kultúrákkal.

Illetve ha önszántából tanul többet természetesen az más kérdés, de észben kell tartania, hogy mi az amit tőle számon kérhetnek.

Ezt például rendkívül fontosnak tartom ahhoz, hogy később megállja a helyét az életben ha eljön az ideje. és ne egy megfeleléskényszeres agyonterhelhető nagyon korán kiégő megkeseredett felnőtt váljék belőle. Hanem egy olyan erős karakter aki tisztában van az arányokkal. Azzal, hogy mennyi időt érdemel a munka, mennyit a család és mennyit a szórakozás.

Most azonban még -véleményem szerint- koránt sem kell annyira komolyan venni a dolgokat.

Annak látom az idejét, hogy szeressék egymást, segítsenek egymásnak a testvérével.

Erre sokkal kevesebb esélyt és példát látok azokban az időszakokban amikor bejárósak, részben a társadalmi nyomás részben pedig az idő hiánya miatt.

Szeretek így egységben mozogni a családdal. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem tarthat örökké, de ameddig tart addig viszont minden percét igyekszünk élvezni akármerre is járunk.